Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára. Nem sokkal az után, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni, építette ezt a várat egy Zeta nevű nagyúr. Pedig lent, a hegy tövében a Csele völgyében, gyönyörű palotája volt, de olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráerőltessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat. Két lánya és egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak élete - nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni. Esztendő esztendő után múlt el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról - csak ő nem jött haza. Egyszer az a hír jött, hogy meghalt a csatában, akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hittre: akkor az apja megátkozta. Inkább halt volna meg a hittagadó. Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján. Rákiáltott az apja - őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam! A fiú szelíden kérlelte, de hiába, az apja hajthatatlan maradt. Akkor a leánytestvéreihez fordult, de azok sem követték őt az új hitben.

- Nem kell a te jövevény istened! - kiáltott az öreg Zeta. Abban a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát - csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról.

Összeomlott Zeta vára, tehát, s eltemetődött vele tenger sok kincs is. Az omladékok között, nehéz vasajtók alatt van ma is Zeta kincse s ezek a vasajtók minden évben egyszer, Szent György-nap éjjelén megnyílnak. Azóta Szent György napján sok ember próbál szerencsét, de aki egyszer bement a megnyílt vasajtón, többé nem került vissza, mert mind azt szerette volna, ha a kincset egészen elhozhatja. Mire aztán kifelé indultak, a vasajtók újra bezárultak, s többé nem látták Isten áldott napját. Hanem egyszer csak élt Zetelakán egy Botházi nevű ember, aki ezt mondta:

- Ami másokkal megtörtént, nem történik meg velem. Elég lesz nekem egy tarisznya arany is, s mire a vasajtó újra bezáródnék, kijövök én onnan.
Elkövetkezik Szent György napja. Éjfélkor nagy lángot vet a vasajtó, szörnyű dördüléssel kinyílik, s Botházi bemegy. Szeme-szája elállott a csodálkozástól. Egy nagy pince tele volt arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a szertelen ragyogástól. Ott a nagy kincs halomnak a tövében ült a két leány, aranyhímet varrt mind a kettő.

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte

- Mi a Zeta lányai vagyunk! - felelték a lányok. Hatszáz éve ülünk itt és varrunk hímet.

- S meddig akartok még itt ülni?

- Ameddig a tehenek meleg tejet adnak, s az asszonyok kendert fonnak.

- No, akkor itt is maradhattok, míg a világ s még két nap - mondta Botházi, azzal nekiesett a kincsnek. Színig töltötte a tarisznyáját, aztán lekapta a kucsmáját, s teletöltötte azt is. Mondották a leányok:

- Siess már, mert itt pusztulsz!

- De már a zsebeimet még megtöltöm!

Hírtelen megtöltötte a zsebeit, s azzal szaladt ki a pincéből. Éppen mikor kitette a fél lábát, akkor csapódott be az ajtó.
A kincset kihozta, de a fél lába odalett. Meggazdagodott, de gazdagságán nem volt Isten áldása. Ahogy jött, úgy el is ment a pénz, nem maradt egyebe, csak a csúfneve: Sánta Botházi.
Azóta békésen varrhatnak hímet a Zeta leányok, nem háborgatja őket senki.