P. Buzogány Árpád: Siklód pünkösdi ünnepe

   A Sóvidéken ismert pünkösdi királynézás vidékünk egyik leglátványosabb szokása. Siklódon, Alsósófalván és Parajdon maradt fenn. Az egykor szélesebb körben ismert királynézásnak nincsen köze a pünkösdi király választásának sok helyen fennmaradt vagy felelevenített gyakorlatához. Siklódot még finom cseresznyéjéről ismerik sokan.

Aki nem járt Siklódon, annak elmondhatjuk: még a helyiek szerint is világvégi település, bár nem elzárt. Legjobb úton a községközpont Etédről közelíthető meg (8 km), ám a hozzá közeli Alsósófalva, Sóvárad irányába is vezet út.
A Sóvidék magasan fekvő faluja, ma 300 alatti lélekszámmal bír, ám volt időszak, amikor ezernél többen is laktak Siklódon. Balázs Ferenc 1955-ben született, amikor évjáratuk konfirmált 1969-ben, 36-an váltak egyazon időben a helyi református gyülekezet teljes jogú tagjaivá.
Az 1968-as megyésítés és a közigazgatási átszervezés tette be az ajtót, akkortól kezdődött az elvándorlás. Elveszett Siklód községközponti szerepe. Ezt követően már tömegesen költöztek az idevalósaik az iparosodó Székelyudvarhelyre és Székelykeresztúrra.
Sokak véleménye szerint Siklód éppen elzártsága révén őrizte meg sajátosságait: egyedi faluképét, takaros portáit, immár ünnepivé vált viseletét, szokásait és tájszavait.

Amikor a falu közelébe érünk, és lelátunk a völgybe, a gyümölcsfák közt rejtező épületekre, akkor döbbenhetünk rá: milyen nagy is ez a falu. Ám alig látni sima, vízszintes fekvésű részt. Mégis a dombos határon jól gazdálkodtak mindig. Valamikor szuszékokat ácsoltak, azzal járták a környéket, egy mértani mintás, kétszáz éves körüli darabot a budapesti Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményében láttam pár éve. A szuszékkészítésnek azonban csak emléke maradt meg.

Megdöbbenhet a falu központjába érkező, ugyanis a döcögős utat ott aszfaltréteg borítja. És a mellékutcákban is. A borongós pünkösdi vasárnap reggelen mintha az aszfalt is tisztább lett volna, mint máskor, máshol. Az első utca jobbra a dombra kapaszkodik: Murva a neve. A központot nem nehéz felismerni: egy kis téren áll egymás mellett a turulos millenniumi oszlop, középen a második, jobbról az első világháborús hősök turulos emlékoszlopa meg a falu kútja, felújított kerettel, tetővel. Déli irányban, a völgyben Alfalut találjuk. Közelében, a művelődési otthon – vagy ahogyan errefele nevezzük: kultúrház – hatalmas kapuja egészen kitárva, népviseletbe öltözött lánykák, legényecskék kedves és otthonos látványa fogad.
A nagy kötött székely kapu nem volt gyakori sem Siklódon, sem a Küsmöd, a közeli Gagy völgye településein, ezt a felirata szerint a helyi közbirtokosság költségén állították nemrég. Innen északra, Sóvárad irányába fekszik Papszere, a kilencvenes években emelt templommal és az építészeti műemlékek között számon tartott régi fa haranglábával (1784-ből való).
Keresztúr, Udvarhely környékéről több ismerőst is látunk, sajtósok, fotográfusok szép számban jöttek el, hogy részt vegyenek és megörökítsék az eseményt. A sürgést-forgást nézzük jó darabig, aztán a szervező Dávid vára Egyesület vezetőjét, Balázs Dávidot keressük meg. Ő adja ki később a vezényszót: induljunk!
Első pillantásra könnyű észrevenni, hogy a kisebb lánykák színes pártát viselnek: ők a pünkösdi szokás főszereplői. Annyi gyermek, fiatal van az udvaron, hogy népes iskolát lehetne nyitani, ha mind helybéliek lennének. Mégis miért jöttek, honnan jöttek?
Legtöbbje kötődik a faluhoz: szülei, nagyszülei innen származnak, tehát pünkösdkor hazajönnek. Mások a székelykeresztúri Kispipacsok néptánccsoport tagjai, akik nem hiányozhatnak, hiszen műsort is hoztak mára. A gyermekek közt, mellett ott látjuk a szülőket, nagyszülőket, akik néha meg-megigazítják a gyermekek ruháját, pártáját, mellényét… Nagyobb lányok összecsavart zászlót tartanak kezükben, többet is, erről tudni kell, hogy a pünkösdi népszokás fontos kellékei. Gyönyörű, féltve őrzött fehér háziszőttes abrosz az alap, csipkés széllel, arra egy kisebb méretű, fekete alapú, piros-zöld mintás terítő kerül, közepébe pedig egy még kisebb, kézzel varrt, virágmintás kézimunka.
Amikor a kultúrotthontól útra indul a tömeg, Balázs Dávid a vállára vett zászlóval vezeti a fiatalokat. A meredek Murva utcán amint kifele haladunk, kisüt a nap, meg is jegyzi Nagy Lajos tanító, hogy milyen meleg ez az utca! Pályáját falujában kezdte, aztán a székelykeresztúri egykori pionírház, ma Tanulók Háza alkalmazásában népzenét és néptáncot oktatott évtizedekig. Összegyűjtötte és kiadta a siklódiak katonadalait, az anyag egy részét a Keresztúron élő siklódiak énekelték szalagra, akiknek saját dalkörük van. A városban élő siklódiak összetartozását, a szülőfalu kapocsként ma is élő szeretetét mutatja az is, hogy minden évben megszervezik farsangi báljukat. Nézzük a felújított házakat, egyik-másikán látszik, hogy több pénzű, talán máshonnan származó a tulajdonos. Egyik ház ablakkerete kék, másik zöld, erről beszélve Nagy Lajos (a következő fotón jobbszélen) mondja el: a településen a kék volt a régebbi, később jött divatba a zöld. Kiderül, újból háztulajdonos lett Siklódon.
Valamikor, amikor a városba telepedett, a lebontott házukból még köveket is vitt be. Megmaradtak bútoraik, melyeket ismerőse raktárában tárolt, aki, talán tréfából, egyszer megjegyezte: vegyél házat, hogy legyen hol tartani a bútorokat! Így is lett.
Korábban, a kétezres évek fordulóján hallottam, hogy az eladóvá vált, megüresedett házakat több esetben is rokonok, szomszédok vették meg. Ma is hallottam még egy ilyen történetet: az idős gazda a dunyhából előszedte a pénzt és unokájának megvette az eladóvá lett telket…
Vonulásunkat a kapuba kiült idős asszonyok, férfiak nézik. Köszönünk, még ha ismeretlenek is vagyunk, hiszen mi itt csupán vendégek vagyunk, mindez az ő világuk.
A Murva utcában már akkor lihegünk a tempó miatt, amikor elhaladunk a belső vályú mellett. Hosszú, cserefa alkotmány, rajta 2003-as évszám. De még sokat kell menni, amíg kiérünk a külső vályúig, a gyülekezőhelyig. Az előzetes programból tudok e helyről, ugyanis én a Murva utca tetejéig még nem jártam.
Amikor kiérünk, felállnak kellő sorrendben: elöl hat nagylány a zászlókkal, mögöttük a kis királynék: a siklódi pártás lánykák, körülöttük a piros (siklódi) mellényes legénykék, mögöttük a székely viseletes fiatalok hosszú sora, végül a rokonok, szülők, vendégek, más érdeklődők.
Hevesen süt a nap, szinte izzadunk már. Várunk még egy keveset. Kétszer is hallom az utasítást: legények, vigyázzatok a leányokra! Tudjuk, ez a figyelmeztetés nem fölösleges, mert a menetből megpróbálják ellopni a királynékat.
A fényképezőgépek manapság nem kattognak, mint régebb mondták, ám már indulásig annyi felvétel készül erről a színpompás látványról, hogy nagyszüleink korában egy egész falu népéről nem maradt fenn annyi.
Elindulnak a királynézók le, a központ irányába énekszóval. A menet egy ehhez az alkalomhoz kapcsolódó éneket énekel. Annyi a filmes, fotográfus, hogy a vonulásról nehéz olyan felvételt készíteni, amin ne lenne rajta valamelyikük. Félreállok egy-egy kapuba, felvételeket készítek úgy, hogy ne lógjak bele máséba, aztán trappolok be a meredek utcán, hogy valamelyik kanyarból ismét fényképezhessek. Nem mindig sikerül.
Már az elindulás után észreveszem, hogy három férfi áll meg az út szélén. Amikor a vonulók a közelükbe érnek, a férfiak odaugranak és megragadják egyik királynét. Ám a legénykék sem restek, de nem ám! Rángatják a férfiak kezét, karját, addig, amíg a kis királyné megszabadul. Testük súlyát vetik be, amikor úgy érzik, erővel nem mennek sokra. A lopást meghiúsítják. A férfiak félreállnak, és elmondják: régebb az ellopott királynét a disznópajtába zárták a siklódiak, ki kellett váltani.
A kapuk előtt idősebb asszonyok, férfiak várják az elvonulókat. Rájövök, kapósak a királynék, mert csak a Murva utcában még két komoly próbálkozást kell visszaverni a legénykéknek. Harmadik helyen a feléjük induló férfinak jó előre elállják az útját, nem is engedik a lányok közelébe.
Zászlók után halad az énekes csapat, friss májusi fény csillog a faleveleken és az arcokon. Elemi erejű ez a hatás, nem vonhatjuk ki magunkat alóla. Ezekben a percekben kissé siklódiaknak érezzük mi is magunkat. Mi, akik egyetlen napig nem éltünk itt, és azok is, akik alig tudnak valamit erről a faluról. A legjobb alkalom Siklóddal pünkösd vasárnapján ismerkedni. Van közös nyelv: a népviselet, az ének, meg persze a tavaszi vidámság is sokat segít, hogy átéljük: egyek vagyunk ezen a vidéken.
Az utca végén terepjáró lassít, most ereszkedett be a faluba. Nem gyorsít, hogy ne kelljen várnia, inkább végignézik a vonulást. A központból nem ereszkedünk le Alfaluba, hanem a templom felé kaptatunk, most csatlakozott ismerőseinket üdvözöljük közben. A templom mellett elhaladva a Papszere falurészen járunk, itt egy szamár kelt hangos derültséget, amint kíváncsian végignéz mindenkit.
A kertek tövében vadcsombor illatozik. Egyik-másik ház kapuja leromlott, a kerítés eldőlt, látszik, mostanság nem jártak itt a tulajdonosok, De egyetlen helyen, csak a központ környékén láttuk az eladó táblát egy feljavított, takaros ház ablakán.
Telik az idő, hét ágra süt a nap, Dávid Balázstól már korábban megtudtuk, hogy a visszavonulást arra időzítik, amikor a templomból kijön a gyülekezet... Így is történik. A szűk utcában ketten-hárman is megpróbálnak királynét lopni. Egyik idős asszonynak sikerül, ám a kis királyné olyan durcás képet vág a néni ölében, hogy hamarosan útjára engedi.
Beereszkedve az utcán, a tömeg a művelődési ház udvarára tér be. Az asszonyok felkészülve várnak: régi szokás szerint cukros-kakaós kásával vendégelnek meg mindenkit.
Kipirult arcú lánykák, legénykék ülnek a két hosszú asztalhoz, meg a vendég táncosok társasága. Láthatóan mindenkinek ízlik a kása. Miután a fiatalok mindegyike hozzálát a kásához, a felnőttek is megkóstolják. Jóval később mi is megízleljük: gyermekkorunk napközis ebédjeit juttatja eszünkbe. A kert melletti nagy fák árnyékába húzódók játszani kezdenek, egyik sarokban húst sütnek, másikban nagy üst áll, készül benne a pityókatokány.
A szervező Balázs Dávid hagyományos: ecetes, szódaporos üdítő italt kever a megfáradt résztvevőknek, némi kavargatás után a fiúk egymás után húzzák be a mázas csuporból.
Mielőtt az éhség úrrá lenne a tömegen, a székelykeresztúri Kispipacsok néptánccsoport gazdag táncműsort mutat be a teremben. Miután műsoruk véget ér, az ez alkalomra fogadott zenekar kezdi húzni a talp alá valót. Közben a nagy üstben főzött krumplitokánnyal kínálják az esemény résztvevőit.
Délutánba fordul a nap, és a gyermeksereg még mindig nem fáradt, játszanak, szaladgálnak, vagy a három társult kutyát simogatják, etetik. Az ő napjuk ez, a fürge gyermekeké. Bent a teremben férfiak állnak körbe a zenészekkel, és erős hangon éneklik a katonanótákat. Idősebbek és fiatalok, ünnepi öltözetben és ünneptől ragyogó szemmel.
Késő délután indulunk Siklódról. A faluba vezető meredek utcarészen felszáradt már az esővíz. Felszippantotta ez a nap a mindennapokon eluralkodó közönyt, s az egyhangúságot is.
Az idei eseményt a Dávid vára Egyesület szervezte, magánszemélyek és vállalkozások anyagi támogatásával, partnere a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és fenntartója, Hargita Megye Tanácsa.

Az eseményről készült friss fotókat a szerző, míg az archív képeket, amelyeken nem láthatók személyek, Simó Márton, az Élő Székelyföld Munkacsoport kezdeményezője készítette.

P. Buzogány Árpád/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Eredeti cím:
www.eloszekelyfold.com/web/siklodpunkosdiunnepe