A Siklód patak mély völgyében szerényen meghúzódó apró házak között mintha megállt volna az idő. A több mint 1000 m magasan tornyosuló Nagy-kövön, pihent meg, és onnan uralja a környéket. Tiszta időben messzire, nagyon messzire ellátni onnan... Fentről vigyázza a Világ rendjét. Figyeli az első hóvirágokat, a rügyek bomlását, a Hegyből lezúgó hó takarodását. Felügyeli a vaddisznók csapásait, a medvék ébredését, az őzek riasztását... Nagy gondot fordít virágra, állatra, emberre...
Tavasszal mikor a zöldág felmászik Kőhegyire már nem kell soká várni a nyarat, ott kopogtat Szolokma első házainak kapuján, de akkor aztán nagy lépésekkel érkezik fel a patak mentén, beszorítva a meleget a völgyek derekába.
A régi faházak magukba zárnak egy csipetnyi hűvösséget, hogy érdemes legyen bemenni érte, megcsodálni a többszázéves, szúette, füstölt gerendákat, a sejtelmes félhomályba burkolózó kopott évegest... Lehet vagy száz éves... Vagy talán még több. A túlsó sarokban ásító, faragott székbe is már legalább százötven éve beleállt a szú, azóta csendes kercegéssel figyeli a mozdulatlan idő halk múlását. A moccanás nélküli, tehénszagú levegőben csak néhány szürkelégy halk zümmögése hallatszik. Naanyóék a fülledtség elől egy percre behúzódtak a sűrű gyümölcsösök nyújtotta pillanatnyi oltalomba, majd húzzák tovább a zörgő fogú gereblyét…
A ősz rozsdásodó sárgára cseréli a nyár színpalettáját. Vérző falevelek lepik be a kanyargó utakat, mint ezernyi egymásba fonódó inda, szőnek tarka szőnyeget a gyümölcsösök szívében meghúzódó falu tekervényes utcáira. Pipál a Siklódi Kő. Sűrű, nyúlós, fehér ködöt fúj a napégette kertgyakák közé. Lassacskán az a néhány ott maradt buglya is hazakerül. Mogyorósvápából már nem kell hazahozni a szénát... Oda már nem mennek hátra kaszálni. A hófogú szél dért teker a természet zöld ékére, csillámló fehér jégport hint az ökörnyálba font fakó Bércoldalra... Szikrákat szór a November hidege...
Hó lesz... Nagy hó... Nálunk mindig az szokott lenni, az még jobban elzárja a falut a külvilágtól. Az apró naanyók és papók egyre óvatosabban tipegnek az utca lenyomott haván, ha nem volna muszáj talán elő sem bújnának az apró házak füstbarnította gerendái alól. De muszáj... Mert majorság van, s a „tehen elé es ké vetni valamit”. Mindig előtipegnek... Amíg tudnak... A Tél korábban húzza rá az ég feketén csillogó takaróját a szikrázó hó alatt megbújó hajlotthátú házakra. Szinte fáj a kora sötétedés, korán födél alá húzódik minden. A faluban csak a pár megmaradt tehén halk böfögése hallatszik.
Majd mikor már embernek, állatnak elege lett a sziporkázó hórengetegből, megnyúlnak a jégcsapok az ereszek alatt és a Siklódi Kő ismét kibontja az első hóvirágot.